Az alkonyodás különösen szép volt, és a nyár szagai szétterültek a szellőben, amikor a tücskök és békák zsongása lágy volt és tökéletesen egyező: egy ilyen estének az emléke tovább él, mint sok minden más, ami akkor fontosabbnak látszott. Mert mi fontos? Az élet. Más semmi, csak ez az egy. Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, és nem vágyik sehova és semmire, még arra sem, hogy teljék az idő. Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. Félelmet, hogy egyszer véget ér. A nyugalom, az maga a végtelenség, bölcs, szelíd és emberséges élet: úgy folyik, hogyha közben véget érne, nem is venné talán észre az ember.