Az elmúlt 15 évben születettek már legfeljebb apáik, vagy még inkább nagyapáik gyűjteményében láthattak szalagos-tárcsás magnetofonokat. És hozzá természetesen szép nagy orsós szalagokat, amelyek között egykor már az is nagy vívmánynak számított, ha négysávosak voltak. Ezek a szalagok nálunk egykor a szabadságot, "a Coca-Cola mámorban fetrengő ifjúság zenéjének" begyűrűzését, hatalmas házibulikat, még nagyobb "üzleteket" jelentettek a szerencsés tulajdonosoknak az iskolai és kultúrházbeli magnós klubokban. Manapság, ha még akadnak, akik megőrizték a szalagokat, amelyeket a használaton kívüliség kiszárított, alig-alig találnak működőképes szalagos magnót és jószerével csak egy bizományi áruházból rámosolygó szerencsében bízhatnak. (Tényleg, nem tud valaki egyet? Lenne néhány átjátszani való szalagom, még Apám 1958-ban felvett Elvis- és Armstrong-felvételeivel...).
Egy New York-i ruhatervező-varrónőnek, bizonyos Alice Santorónak azonban zseniális ötlete támadt. A már "semmire sem jó" magnószalagokból elkezdett divatos ruhákat tervezni. Bár e sok-sok rojtos, vagy a hawaii lányok "fűszoknyájára" emlékeztető ruhák nem túl változatos színűek, hiszen a szalagokat barnára, téglaszínűre, vagy jobb esetben metál-szürkére festették, Santoro kisasszonynak máris megnőtt az ázsiója menő körökben, mert elvégre mekkora poén, hogy valaki elmegy egy buliba, és nemcsak kívül szól a zene, ha még ő is abban pompázik. De ez még mind semmi: a varrónő egyik munkatársa kitalált egy olyan masinát, amely a walkman és vasaló kombinációjából született, (ha esernyő és varrógép találkozhat egy boncasztalon, mint a szürrealisták mondták), és amely, ha jól varrták össze a szalagdarabokat, képes akár le is játszani a ruha fodraiban rejlő muzsikát. Akkor azt tényleg mondhatják a magnószalag-cuccot viselő hölgyre: dalol a tested...
(rockháló)
